Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


12. Az egó finomabb szerepe az életben

 

 

 

Szerencsétlen egóról, már annyi rosszat írtam amiért bárki azt gondolhatja, hogy teljesen elnyomom az egómat.   Most engedek az egómnak, had örüljön és leírok néhány ártatlan döntését is.

 

 

 

Nagyon egyszerű példával élve.  Biztos mindenki volt már úgy egy egy nehéz nap után, hogy elég volt, nem érdekel de áthívom néhány barátomat vagy elmegyünk valahová és beszélgetünk vagy megiszunk valamit, az sem baj ha kicsit többet a kelleténél.

 

 

 

 

images.jpg

 

 

 

  Ilyenkor engedünk az egónknak aki a testünk számára akar egy kis pihenőt, kikapcsolódást.  Engednünk is kell neki, hiszen nem vagyunk egymás rabszolgái.   Amig másnak nem okozunk bajt garázdálkodhat kicsit az egónk.   Más...   A pénz kérdésével magam is úgy vagyok mint a legtöbb olvasóm.   Ha épp van akkor egy kicsit könnyelműbbek vagyunk.  Innentől a magam példáját fogom felhozni, nehogy megbántsak valakit.

 

 

Vannak bizonyos ételek-italok amiket nagyon szeretek.  A baj csak az velük, hogy otthon nem lehet ezeket úgy elkészíteni ahogy azt meg tudja tenni egy egy speciális étterem, meg persze drágák is.

 

 

 

images.jpg

 

 

 

 

Az egóm rögtön kihasználja a pillanatnyi gyengeségemet, pedig otthon is van épp mit enni, persze az mégsem az egyik kedvenc.   Az egóm addig nyaggat, hogy márpedig ő akkor is a kedvenc ételt szeretné ízeiben újra érezni, azzal az adott társasággal, hogy engedek a kísértésnek.   Egy jó társaság, finom ételek és italok, mindenki lelkének  jót tesz.

 

 

 

Jómagam dohányzom kávézom, mint az a bemutatkozásomból már kiderült.   A dohányzás mint tudjuk nagyon nem jó dolog és az egóm akarja a testemnek.   Az egó nem egy intelligens valami.   Ő azt nem tudja mérlegelni hogy a dohányzás ártalmas annak akit ő a legjobban szeret, a testemnek.   Sem a kávéról nem tudja hogy nem használ.   Az hogy dohányzom, kávézom az én gyengeségemnek a következménye, mert engedek az egómnak.  Sőt kicsit tovább megyek, butaság tőlem ráadásul ezzel tisztában is vagyok.  Viszont azzal hogy itt engedek az egómnak, másnak nem ártok  (persze amíg egy nemdohányzó arcába nem nyomom a cigarettát),  de erre nagyon odafigyelek hogy véletlenül se tegyem meg.   Magamnak persze ártok vele.  Lehet nem ártana kicsit jobban félni a haláltól?  Ugyanis eszem ágában sincs letenni se a cigarettát se a kávét.  Szinte hallom az egyként zúgó olvasóimat,  -   Majd megbánod még!   Lehet.   Ez is egy hiba tőlem.

 

 

 

 

Egy előző életem lehetséges darabkái.

 

 

 

Most megpróbálok nagyon nagyon racionális maradni, hiszen egy olyan részhez értem amire,   mondjuk úgy jó esélyt látok de nem lehetek benne annyira biztos mint például  az egóba.  Az agyunk hihetetlen dolgokra képes, Volt már rá példa, hogy egy rég elfelejtett telefonszámra nagy szükségem lett volna vagy egy tárgyról fogalmam sem volt hova tettem.   Ilyenkor bizonyos technikák segítségével vissza lehet menni az időbe.   Ebben semmi ördöngősség nincs, egyszerűen visszaemlékszem arra a pillanatra amikor mondjuk 3-5 évvel ezelőtt egy papírra leírtam ezt a telefonszámot, és ezt fel lehet idézni.   Emberek ruháit fel lehet idézni a legapróbb részletekig akikkel beszéltünk még akkor is ha azóta már eltelt tíz év.  A memóriánk félelmetes.   Ebből kiindulva amit most le fogok írni arról nem zárhatom ki, hogy csak egy gyerekkori álmom, vagy esetleg egy film részlete amit mondjuk 5 évesen láttam.   Mindattól függetlenül hogy vissza tudok menni pár hónapos koromig és anyám ruhájának a mintájára is emlékszem aki épp etetett, sőt tovább is visszamentem már néhányszor bizonyítékom nincs rá hogy amit le fogok írni az valóban egy előző életem darabkája.   Aki most egy jó kis előző élet leírását várja tőlem azt ki kell hogy ábrándítsam.   Nem egy romantikus történetet fog olvasni, nem is hősiességről.   Hanem egy meglehetősen barbár, modortalan élet emléke vagy emlék foszlányai.  

 

 

 

Nem teljes, mert nem egy szakképzett terapeuta segítségével kezdtem bele a jelenlegi és talán előző életem emlékeinek felderítésébe, így ez egy jóval nehézkesebb folyamat volt sokkal tovább tartott  (évekig)  és soha nem is fogom tudni teljesen feltárni mindezt, nembeszélve arról hogy nem is tudok kinyitni sok  ,,ajtót''  aminek megvan az oka és ha ez így van jobb is így.   Amit viszont megismertem az elég ahoz, hogy tudom mire kell odafigyelnem, milyen hibákba ne essek bele újra.   Egy biztos ez nehéz feladat a mostani életemben is.   Aki már legalább egyszer elgondolkodott azon, vajon milyen élete lehetett a jelenlegi előtt, valószinű abban bízott hogy valami nagyon szép és jó élete volt,  jó ember volt, mindenki szerette.   Ezzel én is így voltam, de mondanom se kell nagyon nagy meglepetés ért és egyáltalán nem voltam mégcsak jónak mondható sem.   Bizonyítékom tehát nincs minderre, viszont érdekes ősszefüggések vannak ezen darabkák és jelenlegi gondolkodásom, természetem közt.

 

 

 

Talán pár száz évvel ezelőtti életről van szó aminek a pontos helyét és idejét képtelen vagyok meghatározni.   Nem is érdekel, a lényeg fontosabb.  Egyfajta népnek, emberi csoportnak vagyok a vezetője, de ez nem katonai csoport vagy valami felkelés egy csoprtja.  Olyasmi mintha egy kissebb közösség vagy falu mindennapjaiért felelnék.   Béke van, úgy gondolom az emberek szeretnek, pedig iszonyatosan önfejű, konok, makacs vagyok.   Olyannyira hogy képes vagyok fejjel a falnak menni még akkor is ha tudom hibát fogok elkövetni. (teljesen alkalmatlan vagyok arra hogy a falu életét irányítsam, pont ezért).  Tele vagyok hibákkal, nagyon könnyen kihozható vagyok a béketűrésemből.   Ha ez valakinek sikerül olyankor szabályszerűen dühöngök, üvöltök még azzal is aki jó tanáccsal próbál ellátni.  Minden tanácsot kioktatásnak veszek, borzasztó nehéz velem bánni.   Nem vagyok különösebben művelt, de buta sem.   (Persze ez relatív, mert a viselkedésem a hibáim nem erre engednek következtetni) inkább nyers a stílusom mondhatni.   A legfőbb baj, hogy nem tudok és nem is akarok toleráns lenni azokkal akikről úgy gondolom, nem tisztelnek.   Egy bizonyos fokú tiszteletet mindenkitől elvárok.   Rá kell jönnöm, hogy nem is szeretnek az emberek csak egyszerűen tartanak tőlem.  Nem értik meg, hogy pont az ő érdekükben nem bízhatok meg senkiben.  ( Egyszerűen nem tudom miért, de valami veszély leselkedik ránk, a falura.  Hogy mi ez arra képtelen vagyok visszaemlékezni, nincs róla semmilyen emlékfoszlányom sem).  Félelem van bennem valami külső hatástól, talán le akarják igázni a falut.  Ami baj az az, hogy uralkodni akarok, pontosabban azt akarom hogy értse már meg mindenki hogy óvatosabban kell élnünk.  Olyan ez mintha:  Addig jó amig másoknak tudomása sincs róla, hogy mennyire értékes emberek vagyunk, vagy mennyire értékes helyen élünk mert ha ez kiderül, leigáznak minket.  Talán valami fontos ásványi anyagokban gazdag helyen lenne a falunk, tehát ilyesmire gondolok. Senkit sem bántok fizikailag még akkor sem ha épp dühöngök valami miatt, nincs bennem bosszúvágy azokkal szemben akik esetleg nem értenek egyet velem, senkit sem bűntetek meg ezért csak egyszerűen nem veszek tudomást mások nézeteiről.   Egyszerűen ilyen a természetem amivel tisztában vagyok és eszem ágában sincs ezen változtatni.  (talán ez a legrosszabb)  Nincs családom, vagy gyerekeim csak ágyasaim a szomszéd és a saját falumból.   Imádom az élet nyugodt pillanatait, amikor senki sem akar kioktatni és nyugalom van.   Olyankor iszom, eszem a barátokkal és semmi olyanról nem akarok hallani ami gond nehézség a falu életében.  Elég mértéktelen módon vetem bele magam az evészetbe, ivászatba.  Ilyenkor inkább egy disznó zabálási vágya tombol bennem, mint emberi méltóság.   Kicsit túlsúlyos vagyok, de magas és erős testfelépítésű.

 

 

 

Azt még nem tudom hogyan alakul a további életem sem azt hogy mikor vagy hogyan halok meg akkor.   Mindez azonban elég ahoz, hogy most tisztába legyek azzal miket kell még megtanulnom és mi az amire nagyon oda kell figyelnem.   Ehez nagy mértékben hozzásegít a mostani önismeretem.   Jelenlegi életemben vezető beosztásban dolgozom 12-15 ember munkáját irányítom.  Most tényleg szeretnek az embereim és nem azért mert mondják, hanem mert évről évre visszajönnek hozzám dolgozni.  Ez szezonmunka túlnyomó rész. Még most is az egyik legnehezebb dolog számora a tolerancia.  Pontosabban végtelenül türelmes vagyok, de nagyon ritkán vannak olyan helyzetek amikor valaki képes előhozni belőlem az állatot.  Ilyenkor már egyáltalán nem tudok toleráns lenni és nem is akarok.   Ha valaki hibázik azzal semmi baj mert én is hibázhatok bármennyire is ügyelek arra hogy ne hibázzak.   Ha valaki először hibázik annak elmondom miért hibázott, tehát meg is indokolom neki és megkérem, hogy jobban figyeljen oda a munkájára.  Az én alap felfogásom az, ha egy emberem hibázik az az én hibám, mert valamit nem jól magyaráztam el neki, valamivel nincs tisztába ezért vétett.   Viszont ha már másodszor vagy harmadszor is beleesik ez az ember ugyanazon hibába, holott az első hiba után újra elmagyaráztam neki mindent, na akkor ott én is elveszítem a fejem, mert azzal hogy újra ugyan azt a hibát követte el számomra annyit jelent, hogy nem figyelt oda arra amit csinált, és ezáltal rám sem aki megkérte először és másodszor is arra, hogy figyeljen.   Ami érdekes, hogy a mindennapjaim mázsaszám tolják elém az olyan helyzeteket amiket csak toleranciával lehet megoldani, és higgadt gondolkodással.   Ha az én főnököm  (mert nekem is van ám)  valami tanáccsal próbál ellátni, időnként az az első gondolatom, hogy ki akar oktatni.  Ez annyira mélyen belém ívódott, hogy évekig komoly vitáim voltak a főnökömmel mert tudom hogy a munkámat a legjobb tudásom szerint látom el amiben 99%-ban nincs hiba.  Azóta már évek teltek el és a főnököm nagyon óvatosan közelít meg ha tanácsot akar adni és kétszer is átgondolja mikor szóljon bele a munkámba, mivel párszor már bebizonyosodott hogy nekem volt igazam bizonyos dolgokat illetően, tehát hibázott amikor bele akart szólni a dolgomba.   Itt arra gondolok elsősorban, hogy ha a személyzettel van valami gondja azt soha nem viseltem el tőle, ha ő akarta kioktatni a személyzetemet. Hibázhatok én is, de ha a személyzetem hibázik akkor azt mondja meg nekem és majd én megbeszélem az emberekkel mi volt a hiba  (ha volt egyáltalán)  mert visszatérve az előbb már leírtakhoz, ha a személyzet hibázik az az én hibám amiért nincs joga az én főnökömnek a személyzettel szemben még csak megemelni sem a hangját.   A makacsság is kísért még.   Nagyon meg tudom makacsolni magam, ami később már számomra is nevettséges.  Olyannyira, hogy makacsságból képes vagyok addíg dacolni valamivel szemben, ami nekem épp nem tetszik, hogy minaddíg amig meg nem kér rá a főnököm, hogy ezt most már légyszives fejezd be  (mint egy gyereket)  addig én nem vagyok hajlandó engedni az akaratának.   Mert akarat!   Velem szembe.   Ha viszont megkér valamire, akkor már kenyérre lehet kenni engem is.  A mértéktelenségre is oda kell figyelnem, mert könnyen elszalad velem a ló.  Ilyenkor engedek az egómnak mindenben ami az élet jó oldalát jelenti addig amig maximum magamnak ártok vele.  De hát mit csináljak?   Ez is én vagyok.   Ami a lényeg vannak még helyzetek amin finomítanom kell, ugyanakkor nyugodtan fogok meghalni mert nagy hibát nem követek el és nem ártok másoknak.   Ez jó érzés.  Tudom hogy ez így még nem tökéletes és nekem is van még mit tanulnom.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Oks :)

(Tolerancia, 2013.04.30 22:19)

"...Még most is az egyik legnehezebb dolog számora a tolerancia...."

Megprobalom nem elfelejteni. :)
Az onismeretedrol szolo bek. szimpi.
Nem veszelyes szakember nelkul probalkozni egy ilyen 'utazassal'?