Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


22. Titkom, titkod

Kedves olvasóm ez az utolsó oldal amit készítek, de köszönetképp amiért végigverekedted magad az írásaimon és talán sokszor nem egyezett a véleményed (ami nem baj) olyan dolgokat osztok meg veled, amit talán csak két három ember ismer az életemből. Külön köszönettel tartozom azon barátomnak aki beleeggyezett, hogy névtelenül ugyan de írhassak életének egy olyan magánügyéről ami az elmúlt harminc évében senki másra sem tartozott. Jómagam is akaratlanul váltam ennek részesévé. Valahol mindenkinek az a vágya, hogy valami maradandót alkosson az életében ami túléli őt magát is.

 

 

Amit most olvasni fogsz az beilleszthető bármelyik vallásba. Ha valakinek szóban mondom el mindíg megemlítem, hogy nem kell hogy elfogadja csak annyit kérek ne próbáljon meggyőzni bármi másról, ahogy én magam sem teszem ezt vele. Mindannyiunk életének fontos részét képezi a halál, amivel két dolgot tehetünk. Az egyik, hogy félve tőle inkább nem is beszélünk róla míg a másik lehetőség miszerint igen is beszélni kell róla, ha másért nem is mert egyszerűen előbb vagy utóbb érintve leszünk a halál kérdésével kapcsolatban. Jómagam az utóbbit választottam aminek elsősorban azok az emberek veszik hasznát akik haldoklanak, vagy épp egy haldokló mellett élik mindennapjaikat. Aki a halála előtt áll az általában fél a haláltól sőt sokan azok közül is akik még egészségesel, fiatalok. Tehát a félelem teszi manapság népszerűtlenné ezt a témát. Mint azt már előző írásomban említettem a félelem nem más mint az agyunk kivetülése a jövőbe, azaz olyan dologtól félünk ami még meg sem történtek! Csak azt gondoljuk ez és ez lesz a következménye annak amit teszünk vagy mondunk.

 

 

Ezt már sok ezer évvel előttünk felismerték az ókori egyiptom papjai, akik a mai papokkal ellentétben még olyan hasznos dolgokat tanítottak ami megkönnyítette az emberek életét és elsősorban a halálhoz való viszonyukat, gondolkodásukat. Hiszen az ókori egyiptomiak számára fontosabb volt a halál kérdése, mint maga az élet. Valamit tudtak amit mi már szinte elfelejtettünk. Azok számára akik már végigolvasták az oldalt ismerős ennek (a félelem leküzdésének) módszere, az ősi egyiptom papjainak tanításából hiszen egyik példa erre az volt, amikor egy olyan útvesztőbe kellett végigúszniuk a tanítványoknak ahol krokodilok tanyáztak. Persze mielőtt bármelyik tanítvány elindult volna alaposan teletömték étellel a krokodilokat. De visszatérve a jelenbe. Aki a halála előtt áll, az fél. De miért is fél? Mert nem tanulta meg hogyan bocsásson meg önmagának. Mindannyian hibázunk, viszont egyvalamivel jó tisztába lenni. Az egész életünk döntésekről szól ha akarjuk ha nem. Tényleg igaz az, ha magadnak nem tudsz megbocsájtani akkor senkinek sem. Erre a legegyszerűbb példa, amikor két ember összeveszik valamin és a másikat hibáztatja a kialakult helyzetért. Azzal, hogy a másikat hibáztatja észrevétlenül, szinte fel sem fogja, de önmagának már meg is bocsájtott mindezért hiszen úgy érzi: - Nem az én hibám.

 

 

Be kell látnunk, hogy a döntéseik alapvetően hibaforrások amiket természetesen nem tudunk kiküszöbölni. Egyszerűen az élet mindig döntések elé állít minket. Ezek a döntéseink természetesen kihatással vannak a környezetünkre, környezetünkben élőkre. Bármit is döntesz az nem lehet jó mindenki számára tehát lesz olyan ember, barát stb... a környezetedben akinek nem fog tetszeni a döntésed. Nagyon leegyszerűsítve kizárt az esélye annak, hogy ne hibázzunk. Ha pedig hibázunk annak lehet a következménye számunkra a lelkiismeretfurdalás. De ez akkor most tényleg félelmet kell, hogy generáljon bennünk, mondjuk a halálunk előtt? Egy saját példát leírok most. Szüleim házassága tönkrement amikor 14 éves voltam. Anyám félelemből, mert nem mert elválni az öngyilkosságot választotta, de szerencsére jókor voltam jó helyen, így megmenthettem az életét. Ebbe semmi különös nincs részemről, hiszen minden gyerek megtette volna az anyjával. A különös az élethelyzet amibe belecsöppentem. Tehát anyám felépült szépen el is váltak. Az elkövetkező negyven évében rengeteg szép és természetesen ugyanennyi rossz dolog is érte őt. Akkor most nekem lelkiismeretfurdalásomnak kéne lennie, mert a sok rossz dolgot nekem köszönheti? Hiszen miattam él a mai napig is. Dehogy kell hogy lelkiismeretfurdalásom legyen! Másik példa. Egy kedves ismerősöm már harminc éve élt jó házasságban a férjével és két szép gyerekükkel. A férfi az utolsó tíz évében agyvérzéseken és infarktusokon esett át. Nem egyszer, többször. Ezért sajnos már lebénult a fél oldalára és áttételes rákja volt. Magyarán borítékolható volt miszerint hetei, talán még egy hónapja van hátra. Az egyik reggel felhívott a felesége hogy menjek azonnal, mert a párja nagyon rosszul van, haldoklik. Természetesen azonnal elmentem hozzájuk. A férfit, mellesleg barátomat életben találtam, de tényleg borzalmas állapotban volt. Korábban sokat beszélgettünk és sokszor elmondta, ha kórházba kéne mennie akkor ő onnan már nem jönne ki. A felesége talán épp ezért tanácstalan volt érthetően a pánik miatt és nem tudta mit tegyen. Azt mondta döntsem el én. Eldöntöttem és természetesen kihívtam a mentőket. A barátom kórházba került ahol átmenetileg jobban lett, hiszen ellátták, amire sem én sem a felesége nem lettünk volna képesek. Azonban még aznap éjjel ez az ember egy újabb agyvérzésen esett át, amibe meg is halt.

 

 

Újra feltehetem a kérdést magamnak... Tulajdonképpen a döntésemmel megöltem egy embert? Nem! Sem én sem a felesége, sem a gyerekei nem gondolták így. Mindenki belátta, hogy ha otthon marad a barátom akkor is napokon belül meghalt volna. Azóta szerencsére a felesége is túlélte ezt a tragédiát, mert érthetően majdnem belehalt ő is a férje elvesztésébe. Egy dolgot tehettem, segítettem neki feldolgozni mindezt és ma már újra teljes értékű emberként éli a saját életét.

 

 

Ami a lényeg... Egyszerűen egy olyan helyzetbe kerültem, amiben nem hozhattam jó döntést, mert ha azt mondom maradjon otthon a barátom és néhány nap múlva meghal, akkor is gondolhatta volna a felesége és a gyerekei, hogy azért halt meg mert akkor úgy döntöttem. Ezekkel a példákkal csak azt szerettem volna éreztetni veled kedves olvasóm, hogy nem szabad hogy lelkiismeretfurdalás vagy félelem legyen bárkiben is egyes döntései miatt. Természetesen más kérdés, ha valaki direkt szándékosan árt valakinek, vagy embert öl. Ha egy haldokló emberben is megerősíted azt a tudatot, hogy a hibáiért, amik persze nem mindenki számára jelentenek hibát nem kell, hogy lelkiismeretfurdalása legyen hiszen egy adott helyzetben kellett döntenie akkor, ott amiből később valaki más számára még baj is lehet akkor meg fog tudni bocsájtani önmagának és ez az első lépés ahoz, hogy másoknak is elnézzük a hibáit, persze egészséges kereteken belül. Eddíg írtam lelkiismeretfurdalásról, hibákról, amiből a félelem ered ráadásul úgy, hogy a félelem mint tudjuk az agyunk egy a jövőben megtörténő (esetleg megvalósuló) kivetülése tehát semmi köze a valósághoz, mert egyszerűen a félelem csak egy talán bekövetkező dologról szól. Ugyan úgy a halálfélelem is csak az agyunk jövőbeli kivetülése. Az biztos hogy be fog következni a halál, de akkor miért is kéne félni tőle? Akkor elkerüljük? Nem. Tehát egyetlen dolog marad amit meg kell értetni egy haldoklóval. Azegész életünket, beleértve boldogságot, jóságot, félelmet és lelkiismeretfurdalást a minket körülvevő környezet és emberek alakítják.